az viszont, hogy egyedül vagyok, csak és kizárólag az én hibám, csak az enyém. nem az a baj, hogy senki nem szeret, annyian szeretnek...és igazából egyáltalán nem tudom, hogy miért. nem vagyok képes arra, hogy normálisan viselkedjek velük. ha már magamtól nem vagyok képes rá, kellene egy ember, aki megállít, még mielőtt hülyeséget csinálnék.


teljesen másra gondoltam eredetileg, de most már megvan a kívánságom az univerzumtól: az, hogy minden tettem előtt képes legyek magamban nyugodtan tízig elszámolni, mialatt mérlegelem, hogy épp mekkora kárt okozok magamnak, másoknak, az összes létező emberi kapcsolatomnak azzal, amit csinálok. és persze képes legyek meg is lépni azt a döntést, ami a tízig számolás alatt született. mert ha nem ilyen lennék, amilyen, az elmúlt egy évem talán nem a folyamatos rinyálásról szólt volna és nem tűnne úgy, mintha szándékosan basznám el emberek életét. mert tényleg nem. azon kéne valahogy túllépnem, hogy mindent elhiggyek saját magamnak. mert mindig elhiszem, hogy kell nekem, hogy szeretem, hogy hiányzik, hogy nem tudok nélküle élni, és akkor úgy gondolom, de nagyon. csak az a baj, hogy az utóbbi időben sajnos túl hirtelen változnak meg ezek a dolgok... meg kell tanulnom békén hagyni mindenkit. mert szép dolog, hogy olyan spontán, minden előzmény nélkül hirtelen olyan halálszerelmes leszek, hogy látni és hallani, de leginkább gondolkodni is elfelejtek, csak a következményekkel nem számolok soha. soha. ezt kell megtanulnom. és leszarom az univerzumot, mert ez nem nekem jár, hanem azoknak, akikből akaratlanul is hülyét csinálok.