ma van egy éve, hogy elkezdtem itt dolgozni. ennek örömére kaptam vaníliás sütit az egyik munkatársamtól*. kicsit bekönnyeztem, aztán most, amikor senki nem volt itt, pityeregtem is egy kicsit. emlékszem, elsőre mennyire nagy és komoly dolognak tartottam azt, hogy egy antikváriumban fogok dolgozni. emiatt hónapokig annyira zavarban voltam, hogy szokásomhoz híven még azt sem tudtam, amit egyébként tudtam. mivel akkor már lassan egy fél éve nem beszéltem senkivel, csak akivel nagyon muszáj volt, újra kellett tanulnom kommunikálni az emberekkel. körülbelül három hónapig képtelen voltam a vevőkkel telefonálni, szemkontaktus nulla, még az eladómosoly is elég esetlen volt (azóta tökélyre fejlesztettem).
aztán kezdtem magam biztonságban érezni. megszerettem, megszerettek (megszoktak?). nem volt a munkában semmi kihívás, elévgeztem a napi feladatokat, többnyire nem találkoztam nagyon meglepő dolgokkal, ezért is szerettem inkább ide jönni, mint iskolába járni. ott a kudarctól való görcsös félelmem mindig még nagyobb kudarchoz vezetett. nem az éreklődés vagy szorgalom, inkább a pozitív visszajelzések hiánya jelentett problémát. (mint ahogy látjátok itt is, folymamtosan szükségem van a megerősítésre, hogy jól csinálom a dolgaimat, vagy legalábbis úgy vannak, ahogy gondolom)
nem tudom, hogyan tudnám értékelni ezt az egy évet. jó lett volna, ha egy kicsit kevesebbet kellett volna dolgoznom, jó lett volna minden kudarcom ellenére kicsit többet foglalkoznom az egyetemmel. jó volt, hogy olyan embereket ismertem és szerettem meg, akikkel "odakint" velószínűleg szóba sem álltunk volna egymással, annyira különbözőek vagyunk. már nem tudom, hogy azért jártam-e be teliszáj mosollyal dolgozni (miközben otthon, a koliszobában, vagy akárhol máshol csak bámultam ki a fejemből, haraptam a párnám a dühtől és a magam kreálta szenvedésektől/szenvedélyektől), mert itt jól éreztem magam, vagy mert azt akartam, hogy azt lássák, hogy rendben vagyok. igazából ez mindegy is. jó volt ez az egy év, szerettem nagyon az önállóságot, azt, hogy van egy kerete az életemnek, viszont most leginkább csak azt érzem, hogy fáradt vagyok. kimerültem, lemerültem. aztán majd meglátjuk, hová vezet ez, mit kezdek magammal.
*a Bélától, akit imádok, és egyszer majd írok róla is
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése