hazajöttem, kifeküdtem a tetőre, egy holdat sem láttam, nemhogy kettőt*, kimentem sétálni a szántóföldre az utcánk mögött, láttam hullócsillagot, de nem kívántam semmit, gondolkodtam a barátságon, meg az igaz szerelmem (már nem akarom, hogy ez az legyen, még ha lehetne, akkor sem), néztem a csillagokat sokáig, sírtam, meg féltem megint egy kicsit. nem a sötéttől, nem az egyedülléttől, nem attól, hogy engem vagy nem lehet, vagy nem érdemes szeretni. rajtam kívül csak ő tudja, hogy mitől.



*tudom, hogy ilyen nincs, de legalább  plusz egy ok az idiótáknak a körlevélírásra minden évben.