napokig, lehet, hogy hetekig figyelt és várta, hogy mikor veszem észre. valószínűleg többször elmentem mellette, nem nagyon nézelődtem arrafelé (célirányosan mindig a zsemle és az újhagyma* felé veszem az irányt). egyik nap megláttam, könny szökött a szemembe, úgy megörültem neki, oda volt mellé írva: új. dehogy új, mi már legalább 15 éve ismerjük egymást! eszembe jutottak a boldog közös nyarak, a titkos találkozások miskolc-tapolcán a strandon, a hátsó büféknél a medencék mögött, ahol a legnagyobb fák nőnek és ahol tűlevél-avaron tapostam a donald kacsás papucsomban. olyan nagynak tűnt akkor, most pedig olyan kicsi volt, illetve nem is kicsi, inkább átlagos. akkor viszont ő volt a legkülönlegesebb, hiszen látott-e már valaki ilyet, az egészet megeheted, igen, még a pálcikát is! mennyei manna ez egy kisgyereknek, örök kedvenc, még akkor is, ha a rágó íze ma már valami másra emlékeztet.

*lehet, hogy ezért nem barátkoznak velem az emberek.