szörnyű belegondolni, hogy a 15x15 csak egy pici gyerek feje, s csak egy pici daganat egy testben ahhoz képest, ami fél év múlva kifejlődhet...a kisgyerekek sokszor rajzolják le úgy a családtagokat, hogy egy nagy gömb, amiből pálcika lábak és kezek állnak csak ki...ez mindaddig aranyos, amíg azt nem látod, hogy a betegségtől valaki tényleg nézhet így ki...egy nagy has, amiben már több van abból, ami nem kell, mint abból, ami kell, s ezen a hason úgy feszül a nadrág, mint még soha, a lábak, azok a kis pálcikák pedig legalább háromszor beleférnének a nadrágszárakba....és szörnyű dolog valakinek a halálát kívánni és szörnyű dolog elveszíteni egy anyát, egy testvért, egy nagyszülőt, egy barátot, bárkit....és szörnyű az, ha valaki már csak árnyéka önmagának, és a fejedben már nem hallod a régi hagját csak azt, amilyenné a betegség torzította....és szörnyű látni a szenvedést csalódást az arcán, hogy "már megint ő hallotta meg csak, amikor segítséget kértem, és ő nem elég erős ahhoz, hogy felhúzzon az ágyból,mert már magamtól nem tudok felkelni"....és ilyenkor sajnálod, hogy nem vagy erősebb és nem tudod vigasztalni semmivel sem őt, sem másokat, sem magadat, és sajnálsz minden egyes kimondott gonoszságot, és minden ki nem mondott szeretleket, vagy köszönömöt....de sjanos semmit nem lehet visszacsinálni...