olyan fáradt vagyok, hogy most már sírni sem tudok. olyan jó lenne kisgyereknek lenni, mindig anya lába alatt lenni, mindig tudni, hogy mi történik a másikkal, soha többet nem menni világgá. kiskoromban is mindig világgá akartam menni. akkor dühből, most azért, hogy ne fájjon. szeretnék, de nem szabad, nem merek. még egy évig nem.


anna mondta még vagy egy hónapja, hogy reméli, hogy a régészfiú nem fog keresni soha többet. milyen jó lett volna...egy hónap alatt annyira hozzá lehet szokni valakihez, még ha csak hetente 1-1 éjszakára része az életednek. a mozdulatai, a mosolya, ahogy megfogja a kezem, ahogy rám mosolyog elalvás előtt és úgy alszom el, hogy simogatja és puszilgatja a fejem.


annyira ostoba vagyok. és remélem, ő soha nem találja meg ezt a blogot.