a kosztolányin az új pékségben akármit ettem eddig, mindig éreztem egy leheletnyi házi szilvalekvár-ízt. meglepő, és nagyon finom. valahogy olyan, mintha a tündéri eladónénik, akik mindig felhabosítják a tejet a tejeskávémba és adnak hozzá hideget is, hogy ne égesse le a nyelvem, és mondják, hogy legyen szép napom, még direkt mikor nem figyelek oda, egymásra kacsintanak, és mikor kiválasztom, hogy mit szeretnék, mosolyogva belecsempészik a boldogságot a napomba.

most megint jó. csak akarni kell. (meg az is kell, hogy írjon olyanokat, hogy várom már, hogy találkozzunk végre, igazán naiv vagyok, hogy ha azt hiszem, ez jelent is valamit, de azért megnyugodtam, végre eszébe jutottam)