vannak ezek az előre szépen átgondolt beszédek magamban, hogy a(z ex)főnökömnek megmondom egyszer jól, hogy egy szarszemétfos,*  meg hogy az egyetemen megmondom, hogy igen, azért nem jártam be az első hónapban túl sokat, mert nem tudom feldolgozni, ha meghal valaki körülöttem, és képtelen vagyok úgy bemenni egy órára, hogy nem készültem rendesen, meg a régésznek is jól megmondom, hogy figyelj bazmeg szeretlek, és gyere, legyen itt az életed velem, legyen egy életünk együtt, ne csak a neten beszéljünk elalvás előtt, csináljuk, ahogy ezt az egészet csinálni kellene, mert ez így nem vezet sehová és ez nekem nem olyan jó, amilyen jó lehetne veled, na. 

de hát ugye gyáva vagyok. csak azt remélem, hogy egyszer valahol csak elmondom, amit kell, és akkor már a többi is könnyen fog menni, vagy nem. (a szeretlek vagy a kurvaanyád nehezebb?)

*valószínűleg nem így fogom megmondani ha egyszer sikerül, bár megérdemelné azok után, hogy másfél év után telefonon rúg ki, nem? indok nélkül, true story!