20 éves vagyok, nagykorú, elvileg felnőtt. plüssállatokkal alszom, de most már nem szorítom őket magamhoz, most már csak ott vannak az ágy végében...2 hónapja mind a hetet próbáltam még átölelni és magamhoz szorítani, most már nem. egy ideje már a kedvenc kispárnám is otthon van, pedig 3 éves korom óta azzal aludtam. féltem a sötétben, rettenetesen, otthon is, nyáron, amikor éjszaka is 30 fok volt és semmi légmozgás, takarót és plédet húztam magamra, hogy megvédjen. most ennek is vége. már a lekvárt sem szeretem olyan nagy hévvel, mint ezelőtt, sőt, már nem is szeretem igazán. egész életemben szerelmes voltam, rajongtam, olvadtam, repültem, mindig, de mostanra belefáradtam a nagy szerelmekbe, nem akarok ragaszkodni, nem akarom, hogy mindig azt kérdezzék: "és veletek mi újság?" nincs erőm, nincs kedvem szeretni, még próbálok, megszokásból, de nem megy, és ez jó, megkönnyebbültem:) és most már Babits verseit is szeretem (amihez ugye fel kell nőni:D), most már csak az kell ahhoz, hogy tényleg felnőtt legyek, hogy tudjak egyedül dönteni, el merjem mondani a véleményemet, ezt meg már kisujjból:D