a hullámok ismét összecsapnak a fejem felett, megint iskola, megint sok munka, jelentkezés másik suliba, pénzhiány, nagyon kusza az életem, és senki nem ad tanácsot, hogy mit tegyek, merre induljak, senki nem fogja meg a kezem és vezet ki ebből (nekem kéne magamtól, tudom), és megint el fogok veszíteni valakit, akit nagyon szeretek.
ezektől nem tudok aludni már hetek óta csak akkor, amikor régész mellett alhatok, mert akkor megnyugszom, kivéve tegnap, tegnap féltem is, hogy meghallja, milyen hangosan ver a szívem mellette,* pedig talán már nem kéne ennyire, most már szabad szeretni, ugye?

*ilyenkor sajnálom, hogy nem lehet agyból blogolni, mert nagyon szép bejegyzés lett volna a tegnapi, mára sajnos elfelejtettem.

évek óta végre egy normális karácsony, béke és boldogság itthon annak ellenére, hogy tegnap elromlott az autónk és a bojler, és bátyám szobája is beázott egy óriási részen. apám ünnepi depressziója most egy kicsit visszafogottabb, kivételesen senki nem lett idegbeteg, valahogy most rendbe jött a család, ennek örülök.

ami egy kicsit beárnyékolja az ünnepi hangulatot,  hogy egyedül régésznek nem sikerült minden olyan ajándékot megvennem, amit szerettem volna, helyette sok kis pót-apróság, azért remélem örülni fog, holnap megyek hozzá, remélem még nem tör ki rajtam a (gondolataimat egyébként állandóan uraló) szeged-para és nem fogok hülyeségeket beszélve zokogni neki, mert az kellemetlen lenne.

anyukám egyébként szeret!

"miért, most mi lenne vele, ha visszajönne miskolcra? lehetne egy huszadik senki itt a herman ottó múzeumban"

" a kis mellek, azok a tieid" (rántott csirkemellekre gondolt, még mielőtt..)

napi sírás kipipálva, most épp örömömben. a bátyám eljegyezte a barátnőjét.

szerencsére még nem ismerem az unalom olyan magas fokát, hogy a film+-on látható B kategóriás vígjátékokat nézzem, illetve nem vagyok olyan szörnyen lefáradt állapotban, hogy ha látok is belőle 1-2 részletet, ne tudjak még elmosolyodni sem rajtuk, miközben a családom egyes tagjai* megszakadnak a röhögéstől**. azt hiszem, nem vagyok teljesen reménytelen eset.

*pontosabban mindenki
**bár lehet, hogy az én humorérzékemmel van probléma

Gyurika, Mikike, Évike

anyukámmal néztük a három kiscicát játék közben. erre ő megbotránkozva, már-már undorodó arkifejezéssel:"szörnyű lehet, ha valakinek három gyereke van" ez után bementem, és előhoztam neki a családi fotóalbumot. meglepődött.

nagyon, nagyon ,nagyon szeretem, hogy itthon soha nem változik senki, mindenki éli minden változni akarás nélkül a saját kis elbaszott szánalmas életét...nem hiszem el hogy én vagyok itt az egyetlen, akinek ez a csodálatos családi légkör nem jó...nem hiszem el hogy csak én akarok itt változni...és mégis...örülök, igazán hogy ebbe a családba születtem...