kb egy hónapja újra csak szomorú vagyok, sírok és sírok és sírok és még akkor sem tudok boldog lenni, amikor a régész itt van. nem csak a szokásos kudarctól való örökös félelmem és állandó bizonytalanságom és kishitűségem és akaratgyengeségem, hanem az is, amit kezdtem már épp biztosnak venni, hogy a régész csak az enyém és lehet engem szeretni, na most ez is megkérdőjeleződik. meg tudod, voltak azok a pillanatok, amikor már úgy éreztem, hogy nem számít, hogy nem én vagyok a legszebb nő a világon, hogy nincs tökéletesen szép arcom, meg 90/60/90 (illetve a régész esetében ideálisan 90/60/120) alakom, és elfogadom, hogy kibaszott velem az élet, de nem baj a középszerűségem, mert kedves és szeretni való vagyok, de kb egy hónapja csak és kizárólag a gyönyörű nőket veszem észre magam körül, magamat minden eddiginél nagyobb selejtnek érzem, a szarember-érzés is csak fokozódik, és hetente 3szor nézegetem a plasztikai sebészetek honlapját, ez így nem jó.
és nyilván, erről beszélni kéne: másoknak, akikben megbízom, és meg is hallgatják ezt, és tanácsokat is tudnak adni no meg a régésznek is, hogy helló, igen, velünk is van vmi baj, nem csak az életem többi részével (itt persze felmerül megint a kérdés, vajon tényleg velünk van-e baj, vagy csak velem).
szóval welcome back, évuska...
